Az athéni olimpiai döntő óriáskivetítőn pergő pillanatait figyelték a magyar csapat tagjai a vízből mielőtt az ellenfelet is szemrevételezték volna. Jó érzés volt elringatni magunkat a dicső közelmúltban, a közönség újra vastapssal jutalmazta az ötkarikás aranyérmet – mintegy ráhangolásként. Az első találatot pöcköléssel szerezte Molnár Tamás, majd elhúztuk a mézesmadzagot: 3–2-re a németek vezettek az első negyed után. A másodikban Fodor Rajmund, Dejan Savic, majd ismét Fodor révén egymás után háromszor koppant a kapufa, aztán beindult a fórok gólra váltása: háromból három előnyt lőttünk be, és a megítélt ötméterest is könnyedén varrta be Kiss Gergely. Moritz Öhler tíz perc kihagyás után szerzett gólörömöt a németeknek, aztán pedig Kemény Dénes ugrott fel a székéből, miután harmadszor ítéltek kontrafaultot Molnár Tamás ellen. Kiszelly Gábor játékvezetővel osztotta meg véleményét, ráadásul újabb gólt kaptunk az eset következményeként. Ekkor már a harmadik felvonásban jártunk, s az egyensúlyra törekedvén egymás után lőttük az akciógólokat: Kásás Tamás amolyan „félmegúszás” után nézte ki a hosszú sarkot, ugyanazt a helyet választotta Biros Péter is, majd ugyanő a jobb oldalra átkeveredve is tesztelte a hálót. Közben a közönség olyan rejtjeles kapitányi utasításokat is megismerhetett Kemény Dénes jóvoltából, mint a „fél három” és a „fél négy”. Biros – akárcsak a horvátok ellen – ezúttal is három gólnál állt meg, miután a negyedik negyedben a meccs legszebb akciójának végére tett pontot: Szívós Márton, Madaras Norbert, Biros volt a labda útja, és Alexander Tchigir is megadta magát (12–6). Mondani sem kell, a szurkolók az athéni arany után a 14–8-as kiütést is nagy ovációval fogadták, meglágyítva Kemény Dénes szívét, aki csak ennyit mondott a lefújás után: „Újból nagy élmény volt érezni a szurkolók fantasztikus szeretetét.”